Megosztom mindenkivel egy betegtárs pályázatra írt anyagát - az élettörténetét.
Felemelő és tanulságos!
Az ezerarcú kór egyik arca
"60 éves SM beteg vagyok, orvosilag tetrapleg, ami a gyakorlatban azt
jelenti, hogy habár mind a négy végtagom megvan és koromhoz képest egész jól
néznek ki, gyakorlatban egyáltalán nemműködnek. Ez a betegségünk lényege:
fel szeretném emelni a kezem és a gondolatot nem követiaz idegpályák
ingerület átvitele által kiváltott mozgás. Járni már húsz éve nem tudok .A
járássegítő eszközökhöz (bot, rollátor) nem volt türelmem, ezért elektromos
kocsit kezdtem használni, mert mindenhol ott akartam lenni most. A kezem
sokáig még jól működött, a scooterrel bejártam a környéket, egy bevásárló
központba jártam vásárolni. A számítógépet, telefont, diktafont még jól
tudtam használni, így öt évig szerkesztettem-írtam betegtársaimnak SM
magazint. Az SM mozgalomban úgyszólván a kezdetektől benne voltam, sokat
foglalkoztam kutatások, új lehetőségek követésével. Felsőfokú angoltudásom
is hozzásegített, hogy több SM világkonferenciára is sikerült eljutnom. Ezek
a szakmai érdekességeken kívül szívet melengető emberi kapcsolatokra is
lehetőséget teremtettek Sosem felejtem a hozzám hasonló sorsú argentin
asszonyt és a kanadai lányt, akivel könnyezve búcsúztunk egymástól..
2000-től már mindenben segítségre szorultam. Mindig keresni kellett valakit,
aki reggel odajön, segít letusolni, tisztába tesz, felöltöztet, reggelit
készít, később ebédet. Délelőtt ültem a számítógép előtt, aztán ebéd és
pelenkacsere és segítség leültet a kanapéra, aztán lelép. Utána én ott
kínlódtam, szívesen ledőltem volna, de tudtam, hogy a fekvésből nem tudnék
majd felülni. Maradt a látszatolvasás, mert a lapozás már akkor sem volt
könnyű. Délután még jött a családsegítő központból egy nő egy
pelenkacserére.
Két felnőtt fiammal éltem együtt. Ők jelentettek nekem mindent, csodálatos
gyerekeim vannak. Mikor elkezdődtek a mozgásproblémáim, már középiskolások
voltak, így amikor még kisgyerekek voltak velük játszó-szaladgáló fiatal
anyuka voltam.22 és 24 éves voltam, amikor születtek.
2000 körül már sok segítségre volt szükségem és ennek megszervezése sok
energiát és pénzt igényelt..
A segítő reggel jött letusolt, felöltöztetett, reggelit, később ebédet
készített. Délelőtt a számítógépnél ültem. Ebéd és egy betétcsere után a
segítő távozott. Utána a kanapén ültem, ahol hagyott. Jó lett volna egy
kicsit ledőlni, de tudtam, nem tudnék később felülni. Délután még jött egy
segítség a kerületi családsegítőktől egy betétcserére. A fiaim dolgoztak és
mindkettőjüknek kialakult, szép párkapcsolata volt a fiaim mellett , de f
így lett még két lányom is akuket tényleg akként szeretek.,elváltva este
hazajöttek, vacsoráztunk, éjszakára bepelenkáztak és lefektettek .Furcsának
tűnik a pelenkázás fiúktól? Ők ezt természetesen és szeretettel csinálták.
Egyre fontosabbnak éreztük, hogy megoldást találjunk a jövőnkre. Egész nap
hívogattam mindenféle otthont, de rövid idő alatt elhajtottak. Nemhogy nem
vagyok nyugdíjas korú, még ötven se ráadásul mozgássérült! Ők csak
egészséges, önellátó, nyugdíjasokat vesznek fel és különben is több év
várakozási idő van.
Akkortájt dobták be a mediába, hogy Törökbálinton mozgássérülteknek egy
akadálymentesre tervezett lakóparkot fognak építeni személyi segítők
jövőbeni alkalmazásával. A nagy hírverés után a terv különböző gazdasági
érdekcsoportok harcától elvérzett, de egy régen szállodaként működő épület
felújításával egy idősek otthonát építették fel. A bekerüléshez sok
millióért meg kellett venni az apartmanok használati jogát. A beruházó
tulajdonosok elemi érdeke volt, hogy minél előbb pénzhez jussanak, így ötven
évesen, súlyosan mozgássérülten ideköltöztem.
Az életünk új irányba fordult. Eladtuk a házunkat, nagyobbik fiamék vettek
egy lakást, az ifjabbék egy Buda-környéki házat..2002 szeptember 2-án
költöztem az otthonba, októberben volt a nagyfiam esküvője.
2003 augusztusában jött az első csoda, megszületett első unokám,a szépséges
Zsófi. Egy unoka tényleg maga a csoda, ezt érzést csak megélni lehet,
magyarázni nem.
2004-ben újabb álomesküvő, kisebbik fiamé. Végig buliztam velük,
megtáncoltattak a tolókocsiban.
2007-ben megszületett Sára, Zsófi kishúga, egy tündéri hajas baba.
2008-ban megszületett Vera, fiatalabb fiam kislánya, aki kicsit klónom, pont
olyan, mint én voltam.
Nagyon sok örömöt jelent, ha együtt vagyunk, de fáj, hogy nem tudom őket
felkapni, nem tudok sétálni velük, nem tudom fürdetni őket, megfésülni a
gyönyörű hajukat. Ha olyan lennék, mint régen, sok helyre elvinném őket, sok
mindent csinálnánk együtt. Nem tudom átölelni, megpuszilni őket, de ők
felmásznak a kocsimra és a világ legédesebb puszijait kapom tőlük.
Fiaim sokat dolgoznak, az idősebb az egyik kereskedelmi tv hírműsorainak
vezető szerkesztője, a fiatalabb filmrendező asszisztens. A hétköznap pörgés
után minden nap megtaláljuk a módját, hogy beéljünk telefonon, mobilon, vagy
Skype-on.
A személyes találkozásainknak nincs pontos rendszere. Vagy jönnek, vagy
elvisznek, közös ebédre, családi eseményekre (szülinap, karácsony), színház,
mozi, vagy egy közös séta. Minden alkalom ajándék.
Az utóbbi időben sokat romlott a kezem, az ujjaimat nem tudom
kinyújtani,mindig ökölbe szorított helyzetben van a kezem. Így már nem
tudtam önállóan enni, inni, így az otthonban a nővérek etetnek, családi
alkalmakkor fiaim, vagy más családtag. A kicsik is be szoktak dugni a számba
aktuális nasikat.
Ilyen kézzel nem lehet billentyűzetet és egeret használni és nem tudtam a
napjaimat elképzelni komputer és internet nélkül.
Az interneten találtam azt
az eszközt, amit most használok, miután a fiaim megrendelték az interneten
.A fejemen levő sapka az egér és a képernyő-billentyűzettel írok. Már
teljesen jól használom, hálás vagyok a tervezőnek.
A komputer-internet segítségével e-mailezek, kapcsolatot tartok a
facebook-on, iwiw-en, újságot, hírportálokat, e-könyveket olvasok, rádiót
zenét hallgatok, filmet nézek és böngészem a neten.
A vásárlásban is nagy segítséget jelent a net, minden alkalomra tudok
listáról könyvet, CD-t, vagy játékot venni.
Az ajtónyitás, kulcskezelés már reménytelen volt, egy ügyes villanyszerelő
megoldotta,hogy távirányítással tudjam nyitni-zárni az ajtót.
Az ágyból ki-és visszaemelés már nem működött, ezért megoldást kellett
találni arra, hogy ne kelljen egész nap az ágyban feküdni. Egyedi
engedélyeztetéssel jutottam egy Wilgo min ilifthez, ami egy kisméretű,
egyszerűen használható kiváló szerkezet.
Írásom egy fotópályázat kísérő szövegeként talán hosszúnak tűnik,de bízom
benne, hogy segít megérteni, milyen heroikus küzdelem egy EDSS 8,5 állapotú
SM betegnek saját mércéje szerint is jó életet élnie. Ehhez segítettek
nagyszerű fiaim, családom megértő támogatása, az otthonban dolgozó kedves
nővérek gondoskodása, akik második gyerekoromban ellátnak.
Boldog ember vagyok, tudok így élni de az unokáim mosolya a leghatásosabb
terápiám. "